lassan szálló pihepárt követ tekintetünk.
a fává gyökerezett élet lomböleléséből
kirebbent két madár. azóta asztal-
csendben fogynak a napok. pezsgős
éjszakák buborékos fényei verődnek
vissza kótyagos álmokon. az otthon-
meleg radiátorán kezünk lejjebb csavar
egy-két fokot.
zizegő vánkoson sebeket ápolunk. álmodunk.
majd fekete-fehérbe villan az utca.
egy kockányi visszatérő kép széleit
bélyegfokokra csipkézi a véglegesség
rémülete: a magány. ellene halhatatlanná
imádkozzuk a szeretni-készt, s ha a
tengernyi bánat hasadt öléből éled a vég,
szivárványszemű szirénként várunk
medúzacsókokra, hogy minket is áttetsző
testébe fogadjon a mély. de ébredünk.
levendulakék illúziót túr szét az idő.
2011.10.19.-2016.03.21.-2018.04.30.
Zsefy Zsanett
*
A Medúza című versem átirata...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése